Szorongás és önbizalom: A kis én harca a biztonságért

A megszületés utáni legfontosabb lépés a személyiség kialakulásához vezető úton az „én” határainak kialakítása. Ahhoz, hogy leválj az Egyről, az Egynek is le kell válnia rólad.

A személyiség alapjai 3. (befejező) rész 

Előző bejegyzéseinkben láttuk, hogy a kezdetben személytelen segítőként jelenlévő Istennek egyre inkább édesanyaként kell megjelennie,hogy te gyermekként megélhesd magad. Édesanya az, aki által megtapasztalod azokat az alapvető dolgokat, amelyek segítenek elviselni a kitaszítottság kezdetben már-már elviselhetetlen fájdalmát:

– Azt, hogy valaki tart és megtart ezen a világon; 
– Az állandóságot és a ritmust, amit a rendszeres szoptatás és gondoskodás nyújt;
– A melegséget, amit az édesanya karjaiban tapasztalsz, és az örömet, amelyet az evés, a világ bekebelezése nyújt.

Mindez megalapozza az életbe vetett bizalmadat és biztonságérzetedet.

Bár még nem tudod, mit jelent élni itt e Földön, de úgy tűnik, nem is olyan rossz dolog ez. Ferenczi Sándor magyar pszichoanalitikus a mágikus mindenhatóság időszakának is nevezi ezt a korszakot, mert a világ szükségleteidet, vágyaidat szinte kitalálva szoptat, kézben tart, ringat, fürdet, pelenkáz és a maximális jólétet biztosítja számodra. Tehát amire vágysz, csak el kell képzelned (és noha semmit nem kell tenned érte), megvalósul.

Valamivel később vágyaidnak már hangokkal, jelekkel, mozdulatokkal is kifejezést adsz. Ezek nyelvét az anyák kiválóan értik is, és ezáltal meghozzák a kívánt eredményt. Ez a mágikus hangok, mozdulatok időszaka. Ekkor szavak még nincsenek, és a gondolataid sem belső szavak még. Sokkal inkább analógiák, szimbólumok, képek.

Gondolkodásod nem racionális, hanem érzelmi alapon szerveződik.

A kellemes vagy jó érzelmek mellett pedig megéled a fájdalmas vagy rossz érzéseket is, de a ki nem alakult határaid miatt ekkor még lehetőséged rossz érzéseket is, de a ki nem alakult határaid miatt ekkor még lehetőséged van arra, hogy mindezeket ne magadban, hanem a külvilágban éld meg.

Az „énben” a születése után élete végéig megélt bizonytalan félelmek szorongást keltenek.

A szorongás keltette feszültség pedig mozgásba hozza az „ént”, ahogy a két pont közötti feszültség az áramot. Persze ehhez kell a két különálló pont, ami ebben az esetben az „én” és a „te”. Nehéz lenne eldönteni, hogy az „én” és a „te” különválása adja-e meg a lehetőséget a feszültség elvezetésére, vagy a szorongás készteti-e a csecsemőt arra, hogy a „te” leválasztásának folyamatát felgyorsítsa. Minél markánsabban különül el ugyanis a „te”, annál könnyebben vezeti el oda feszültségét az „én”.

A szorongás keltette feszültség levezetésének folyamata természetesen a tudattalan régiókban zajlik. A pszichológia elhárító mechanizmusoknak nevezi ezeket, amelyeknek a felnőtt személyiség is számtalan fajtáját használja. Valójában ezek a mechanizmusok nagyon különbözőek,és használatuk az adott fejlődési szakaszra jellemző.

Az általad használt elhárító mechanizmusok szépen jelzik, hogy fejlődésednek mely szakaszaiban sérültél.

A csecsemő számára túl sok módszer nem áll rendelkezésre. A legkézenfekvőbb elhárító mechanizmus a hasítás, amellyel a nem kívánt állapotokat önmagáról lehasítja, és a kialakuló ”te” területére száműzi. Felnőttkorban ez a mechanizmus a fekete-fehér látásmódban nyilvánul meg.

Amikor egy kérdést olyannak látsz, amely egyértelműen megítélhető jó és rossz küzdelmeként, tudhatod, hogy te is gyűjtöttél be korai sérülést.

Ebben semmi meglepő nincs, a sérülés ténye az emberi létezés tényéből szinte egyértelműen következik. (A „szinte” szó a fekete-fehér látásmód látszatát elkerülendő került bele az előző mondatba…) Valójában szinte tényleg minden ember sérült, ez alól legfeljebb az emberi formát öltött isteni minőségek (avatárok), illetve a sebeiket már begyógyító megvilágosult szentek lehetnek kivételek.

Utóbbiak útja szerencsére mindannyiunk előtt nyitva áll, de addig sem érdemes tökéletlenségünkre hibaként tekinteni, hiszen mindez az emberré válásnak nem csupán elkerülhetetlen velejárója, de szükséges feltétele is!

Egyáltalán nem lényegtelen azonban, hogy ez a sérülés milyen mértékű.

A „normális” mértékű sérülés az anyai szeretet által gyógyítva az élet természetes és elfogadható részeként jelenik meg. Az édesanya jelenléte, a mindenhatóság megélésének fokozatos és ezáltal fájdalomtól mentesebb elvesztéséhez segít hozzá.

Kiépül az ősbizalom, amely lehetővé teszi annak a megélését is, hogy az élet akkor is jó, ha néha kellemetlen dolgok történnek benne.

A fekete-fehér látásmód helyét lassan, fokozatosan átveszi az árnyalt világlátás.

A fejlődéspszichológia által bevezetett „elég jó anya” fogalma teszi érthetővé, hogy a sérülésmentes gyermekkor nem csupán elkerülhetetlen, de káros is volna, mert megfosztja a kibontakozó személyiséget attól, hogy később önállóan szembe tudjon nézni az élet „rossz” megnyilvánulásaival. Az ilyen édesanya segít elfogadhatóvá, élhetővé tenni a sokféle kényelmetlenséggel, kínnal és félelemmel teli világot. Nem kíméli mindenáron ettől gyermekét, hanem erőt ad neki ahhoz, hogy megküzdjön velük, elviselje azokat.

Azzal, hogy bízik a gyermek képességében, megteremti számára az önbizalom alapjait.
A cíkk első részét ITT a második részét ITT olvashatod

Dr. Hoffmann Gergely: A Végtelen Egyszerű című könyve (A személyiség alapjai c. fejezet) alapján

A személyiség-fejlődés lépéseinek megértése és önismereti átélése a hatékony segítő munka alapja, amely nem csak a segítséget kérőt, de magát a segítőt is védi. Utóbbi sajnos a holisztikus és ezoterikus segítő-képzések döntő részéből egész egyszerűen hiányzik.