Halottak napjára

A halál életünk legnagyobb változása, amely kérlelhetetlenül szembesít minket a ténnyel: Nincs állandó személyes valóság. A Létezés örök, ám formái tünékenyek, múlandók. Én is, és Te is pillanatnyi hullámzások vagyunk csupán a Végtelen óceánján. 

Mégis, aki most vagy, csak a többi létező által formálódhatott és nyerhette el mai alakját, személyiségét. Jelenlegi Önmagad kialakulásában minden ember résztvevő volt, akit láttál, ismertél és szerettél. Köszönet illeti őket ezért.

Ugyanezért tartozol hálával mindenkinek, akire valaha is nehezteltél. Az emlékezés aktusával őket és magadat is tökéletlennek, mégis Teljesnek fogadod el.

Mindenki azt tette, amit tenni tudott. A megbocsátás nem megtörténik, hanem szükségtelenné válik. Mindenki annyit és úgy élt, amennyit élhetett. Az érthető hiányérzeted vagy fájdalmad ellenére tudod: Mindenki a helyén van. A földi létet elhagyók hited szerinti saját útjukat járják, ahogyan te is a sajátodon lépsz tovább. Ezt elfogadod, amikor eljön az ideje. 

Éppúgy elfogadsz mindenki mást is, aki földi életét úgy folytatja, hogy a szívedben számára szorított hely (az öröm vagy bánat tere) egyre kisebbedve végül semmivé foszlik. Ami maradt belőle, már a te részed. Az iránta érzett vonzalom vagy taszítás végleg kizárólagos tulajdonoddá vált. 

Te viszed tovább.

De viszed tovább?

Vagy a szeretteid sírjára helyezett koszorúval a belső terheket is leteszed, és a meggyújtott mécses lángjának fényében ez a kapcsolatod is szentté válik. Elrendeltté, tisztává. Olyanná, amely térben, időben és megélésben egyaránt tökéletes volt. 

Akkor.

A most viszont új ösvényt nyit, amelyre lépve más tereket járhatsz be, eddig nem ismert embereket és érzéseket ismerhetsz meg. Feltámadva, újjászületve újra élni kezdesz.

Így lesz a halottak emléknapja számodra az élet valódi ünnepe. 

Dr. Hoffmann Gergely írása