Az elkülönülés, a szeretet, az anyázás és a nem-zés
(A személyiség alapjai – 1. rész)
Az érett személyiség, de már egy 6-7 éves gyermek is önállóan, a külvilágtól elkülönülten, határok között tapasztalja meg önmagát. Ehhez épségben kell átvészelni az első hónapokat, és elkerülni a pszichózishoz vezető sérüléseket. Ez önmagában még nem elég az ép személyiség kialakulásához. Ez csak a kezdet, amely nélkül azonban nem tudsz tovább lépni.
Földi életed első heteiben még nem tudod, ki vagy, és hol vagy.
Van azonban egy biztos kapaszkodód, a jelen lévő, készen álló, téged feltétel nélkül szerető, kiszolgáló, védelmező és tápláló anya. Még nem személyként jelenik meg a számodra, ahogy te sem személyként észleled magad. Egy megnevezhetetlen Segítő ő még ekkor, akibe kapaszkodni tudsz. Ha analógiát látsz e jelenség, és az élete értelmét teljesen elvesztő, kétségbeesett emberek Istenbe való kapaszkodása között, aligha tévedsz.
Az anya ekkor még éppen annyira láthatatlan, mint a megnyugvást kereső ember számára Isten.
Ez azonban azt is jelenti, hogy életed első hónapjaiban Isten egyre inkább édesanyaként kezd megnyilvánulni számodra. Ne lepődj meg tehát, ha Istenhez való viszonyulásodban visszaköszönnek édesanyádhoz való viszonyod jellegzetességei.
A mindennapokban oly’ népszerű „anyázás” mint káromkodási forma az istenkáromlás egy fajtája, amelyben a másik ember teremtését (szülését) hibaként rójuk fel az Életnek. Nem véletlen, hogy az úton elénk vágó autós, a nekünk ártó kollégánk, esetleg az ismét lefagyó számítógép esetén is a szexualitásra utaló felszólításokat teszünk. Minden problémánk okaként hajlamosak vagyunk a teremtés, a nemzés aktusát megjelölni. Ez egyébként helyes diagnózis.
A nemzés az, amely megszüli a „nemet”, minden szenvedésünk, ellenállásunk, bosszúságunk alapját.
Az általad „nem szeretem” dolgokra mondott „nem” miatt egy valaki garantáltan rosszul érzi magát: Te. A „nem” tehát egyfelől gondokat okoz, másfelől viszont a poláris világ alapja. A tapasztaló „én” létrejöttének feltétele, hogy nemet mondjon a megtapasztalt másik felére, ami innentől a „te” névre hallgat. A teremtés értelme a Szeretet megtapasztalása, mert ahhoz, hogy „én” szeresselek „téged”, előbb el kell különülnünk. Ki kell, hogy zárjalak magamból.
Ahhoz, hogy szeresselek, előbb „nem”-et kell mondanom rád.
Az élet, tehát a spiritualitás célja, hogy az „igent” mondással újra egyesülj a világgal, de ehhez előbb a „nemet” mondással el kell különülnöd tőle. Az elkülönüléssel világos határokat húzol magad körül: „Eddig van a világ, innentől már én vagyok.” A személyiség fejlődése tehát az elkülönülés kibontakozása, így a tudatlanság térnyerésének látszik! Meglepő módon, minél kifejlettebb egy személyiség, látszólag annál távolabb kerül a Tudatosságtól. A kifejlődött személyiség távolabb van Istentől és valódi Önmagától, mint kisgyermekként volt. A legközelebb a születő újszülött van az Egységhez.
Felmerül a kérdés, hogy van-e szükség személyiségfejlődésre, van-e szükség nevelésre, ha egyszer minden nevelő aktussal távolabb rántjuk a gyermeket a Forrástól?
Innen folytatjuk.
Dr. Hoffmann Gergely: A Végtelen Egyszerű című könyve (A személyiség alapjai c. fejezet) alapján
A személyiség-fejlődés lépéseinek megértése és önismereti átélése a hatékony segítő munka alapja, amely nem csak a segítséget kérőt, de magát a segítőt is védi. Utóbbi sajnos a holisztikus és ezoterikus segítő-képzések döntő részéből egész egyszerűen hiányzik.
